Ma este volt egy újabb utazásom, ha lehet így nevezni. A biztonság kedbvéért fél adagot vettem most be, a tablettát megfeleztem egy késsel. Ez a szer teljesen elfeledteti velem a jelent. Az ember más valóságokat pillant meg, látja a múltja összefüggéseit, megérti és megtapasztalja korábbi cselekedeteinek rendszerét, mi mire hatott és hogyan.

És az ember eszébe juttat olyan dolgokat amikre nem szívesen emlékszik :(

Elmondom hogy volt részletesen, hogy megértsétek. Sokan bizonyára azt hisztitek, hogy egy szerencsétlen hülye lettem aki már drogokhoz nyúl. Ez azonban nem igaz. Akárkik is állították össze, nem voltak hülyék, mert olvastam én is az LSD-ről, meszkalinról, egyebekről, míg az csak bekavarja az agyat, ez amit én találtam valahogy megnyit valamit az ember elméjében.

Miután bevettem, Enyhe zsibbadást éreztem a hasamban. Kellemes volt. A zsibbadás ekkor egyre feljebb jött és gyenge kábultságot kezdtem érezni. Tudtam, hogy most kezd hatni a cucc. Mivel visszavágytam a szentélybe, rágondoltam. Ahogy ráhangolódtam, a levegőben lassan körvonalazódni kezdett (vagy inkább a szobában) maga a hely.

Először csak gyengén láttam a szoba közepén, majd lassan körülvett és benne találtam magam. De valahogy más volt mint azelőtt. Már nem ugyanaz volt. A fáklyák nem égtek az oszlopokon. A tüccskök se ciripeltek. A csillagok se voltak fenn az égen. Éppen, hogy látni lehetett valamit. Hideg is volt. Fáztam. Már nem az a barátságos, hangulatos templom volt mint a múltkor.

Elindultam a szentély felé az épület hátuljába. A szobor ott magasodott. Megpróbáltam jobban szemügyre venni, de a sötétség miatt nem láttam tisztán. Ekkor beugrott, ezt a szobrot már láttam valaahol. Ugyan nem az erősségem a történelem, de nagyjából tisztában vagyok azzal, ki kicsoda az ókori mitológiákban. Jobban szemügyre véve az alakját és a vonalait, rájöttem hogy ez nem lehet tibeti, se nem közel keleti figura, mert már láttam őt az interneten képen. Most rá is kerestem.

Ez az:

content.answers.com/main/content/img/oxford/Oxford_Mythology/0192177478.Quetzalcoatl.1.jpg

Legalábbis ennek szakasztott mása, óriási méretben. Ez ott állt előttem a maga több mint tíz méteres magasságával egyik kezében valami botot tartva. Ahogy bámult rám fenyegetően komor tekintettel, úgy döntöttem elindulok a szentély mögé, hogy találkozzak azzal a szemmel. Láttam is aa fényességet ahogy visszaverődik a falról és ekkor gyorsabb tempóban közeledtem hozzá.

Abban a pillanatban, ahogy megközelítettem, azt reméltem barátságosan fog fogadni. De nem. Elképesztően fájdalmas, hirtelen belémnyilaló szúrást kezdtem el érezni a szívem környékén. Azt hittem, hogy a szer infarktust okoz és most végem lesz. Összegörnyedtem a földre de közben éreztem, hogy az ágyon vagyok. Értitek? A templom talajára rogytam össze de közben mégis éreztem az ágyam. Érdekes volt.

Magamat láttam pár évvel ezelőttről. Biztos voltam benne, hogy ez a múlt, mivel fiatalabbnak látszottam. Épp annak a napja volt, hogy Flórával albérletbe költözünk Pesten. Már lebeszéltük az albérlővel a dolgokat, megegyeztünk az árban, szépen és jól indult minden, ahogy egy összeköltöző pár esetében.

Én akkor a főiskola mellett már dolgoztam egy kisebb web-designer cégnél. A nevét szándékosan nem mondom. Az ebédszünetben sikerült elszabadulnom, hogy találkozzak Flórával. Az előző héten bár beköltöztünk, odavittük a bútorokat, berendeztük, stb.

Már tehát minden készen állt, a lakás csak arra várt, hogy belépjünk. Flóra a panelház előtt várakozott. Már egész nagy volt a hasa, épp a hatodik hónapban volt. Már messziről mosolygott rám, ahogy észrevett, nagyon szeretett engem. Leparkoltam a kocsival, majd átöleltük egymást és elindultunk befelé. Emlékszem, hogy féltem. És izgultam. Fogalmam se volt arról, hogyan mondjam meg Flórának...

Miután beléptünk a lakásba, leültünk a nappali kanapéjára. Flóra arról kezdett el beszélni, mennyire harmónikus és jó a kapcsolatunk és úgy örül, hogy velem kezdheti el az életét. Anyagilag se álltunk rosszul és nagyon boldog volt, hogy így alakultak a dolgok.

Én azonban tudtam, hogy nem vagyok képes erre. Hamarosan 21 éves voltam, Flóra 23, ennyi idősen mint én, az ember hol lenne ilyenre felkészült? Ráadásul a mai világban se normális, hogy egy fiúnak 20 évesen gyereke legyen! Miután megtudtam, hogy Flóra terhes, természetesen örültem, láttam a felhőtlen boldogságát, emiatt fel se mertem vetni, hogy vetessük el.

Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy bizony apa leszek, és ettől kezdve felelősségteljes életet kell majd élnem. Az anyagiakkal nem volt gond, de nem éreztem azt, hogy már készen állnék erre. Ráadásul Flóra iránt se ugyanazt éreztem már mint régebben. Valahogy...kihűlt a dolog. Nem beszélve arról, hogy  ha lekötöm magam, lőttek a külföldi terveimnek a főiskola után és nem olyan lesz a karrierem se.

Ezeket persze sohasem mertem elmondani neki. Nem akartam, hogy ezzel bármiféle bántódást okozzak vagy ilyesmi. Inkább hagytam a dolgokat a maguk módján menni.

A szem megmutatta mi történt ezután, tisztán láttam, a dolgokat: ahogy ültünk a kanapén és Flóra lelkesedett, megfogta a kezem és azt mondta:

- Te leszel a világ legjobb apája.

Már eltűnt a mosoly a számról. Flóra látta rajtam, hogy valami baj van. Már nem volt visszaút. Itt és most kellett megmondanom.

- Én...nem vagyok kész erre. - mondtam.

Ennyi se kellett neki, mert könnybe lábadt a szeme. Most, hogy kívülről láttam a dolgokat, nagyon elszégyelltem megam. Azt kívántam, bár ne én lennék.

- Hogy érted ezt? - kérdezte.

- Úgy, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ezt folytatni szeretném. - mondtam.

Flóra felállt a kanapéról, elfordult és sírni kezdett.

- Ne haragudj, de nem tudok mit mondani. - mentegetőztem, majd próbáltam átölelni, de ő eltaszított.

Rettenetes volt látni kívülről a jelenetet. Éreztem, hogy egy világ dől benne össze. Nem hittem el,. hogy én ilyen voltam. Éreztem Flóra fájdalmát, átéreztem azt a csalódottságot és kétségbeesést mint amit ő érzett. Gyűlöltem magam. Legízsvesebben egy kis rovar lettem volna, amit a földbe taposhatnék jó mélyre.

Fogtam, elmentem a lakásból és utána soha többé nem láttam őt. Vagyis őket. Gyorsan elfelejtettem mindent, azt se tudom, megszülte-e végül.

Elmerültem a tanulásba és a munkába, nem is foglalkoztam mással, csak az informatika világával, arra törekedtem, hogy én legyek a legjobb, én legyek a kiváló a többi közül. Nem akartam többé emlékezni. Fiatal voltam nagyon.

Aztán a főiskola után kikerültem külföldre, ez már szinte teljesen elfeledtette velem a dolgokat, új életet kezdtem. Azóta se tudom mi van vele, nem beszéltünk, nem kerestük egymást.

Most azonban meg kell hogy mondjam, szégyellem magam. Nagyon.

Mérhetetlenül bánom, hogy így viselkedtem. Mit ér a karrier, mit ér a pénz, ha az ember nem lehet az érzelmileg teljes lény?! Mit érek én azzal, hogy egy kifulladt, öntelt, szürkle alak lettem?! Mi értelme volt munkámbeli sikereimnek, a tekintélyemnek, ha egy dohos pincében rohadok és itt fogok megdögleni???!!!

Sajnálom nagyon, hogy erre az egészre így kellett megemlékeznem :(( Nem éreztem valami miatt magam sohase teljes embernek. Sokáig fel se fogtam, de mindig is hiányzott valami az életemből.

Remélem egyszer megbocsát :(((( bár úgyse fog, meg miért is tenné.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.